2010.02.02. 10:52
Tudományos csürhe
Helyszíni tudósítás egy tudományos társaság összejöveteléről.
KOR/KÓR/KÉP.Hogy milyen kóré?? A cikk magáért beszél.
De milyen koré?? Számtalan gondolat cikázik az agytekervényeimben./Pl.Orbán Otto Töredék című verse: Oly korban éltem én a földön,mikor az ember egy fotelben ülve rágcsált, sörözött, lazított, butult.../
Vacsorával egybekötött összejövetelt tartott a minap egy tudományos társaság. A rendezvény célja egyrészt a tagság születés-, illetve névnaposainak köszöntése, másrészt a 2010-es Széchenyi-év programjának ismertetése, harmadrészt annak bejelentése volt, hogy megalakult a Kiváló Magyar Áruk Háza Zrt.
Délután négy körül kezdett gyülekezni az úri közönség: csupa érdemérmes akadémikus, feltaláló, egyetemi tanár, miniszter, államtitkár, vezérigazgató, nagykövet és kísérőik. A helyszín a 119. leggazdagabb magyar cégének budai, kiemelt zöldövezeti villája volt, amelyben az egy négyzetméterre jutó műkincsek száma nagyobb, mint egy átlagos magyar múzeumban. A ház tulajdonosának, egyszersmind a társaság ügyvezető elnökének feszengetően ügyetlenül celebrált köszöntőit egy még kínosabbra sikeredett kulturális egyveleg követte. Lakodalmas rockba hajló szerenádfélék után népdal, majd autentikusnak álcázott cigány műzene, később jazz, mindez rendkívül rossz technikai színvonalon, végül Dévai Nagy Kamilla Fohásza és a Kell még egy szó, szintén az ő előadásában. A művésznő maga sem értette, hogy kerül ebbe a csalamádéba, és nem is leplezte, hogy ez kínosan érinti. A székükön egyre türelmetlenebbül izgő-mozgó hallgatók tőlük telhető viharos tapssal és bravózással jutalmazták Dévait, ám ez a lelkesedés nem csupán a valóban szívet melengető produkciónak szólt, hanem annak a megkönnyebbülésnek is, hogy vége az előadásnak, és végre hozzáláthatnak az est fénypontját jelentő kiváló magyar árukból készült vacsorának.
A kulturális napirendi pont kipipálása után a terem méretéhez képest nagy tömeg tódulni kezdett a fel-felszálló ételillatfelhő irányába. Könyökölve, lökdösődve, kis híján egymást taposva, ahogyan az a 6-os villamoson szokás. A tálalóteremben valóságos terülj, terülj asztalkám fogadta a vendégeket: mangalicából, egyéb sertés-, marha-, szarvashúsból készült kolbászok, szalámik, hurkák, lacipecsenye, töltött káposzta, savanyított zöldségek, ecetes és kovászolt uborkák, csípős paprika, mustár, torma. Önkiszolgáló állófogadás lévén ki-ki maga pakolta meg a tányérját, rogyásig, majd imbolyogni kezdett vele egy aránylag nyugalmas zug felé, ahol elköltheti a tartalmát. Bármerre tekintgetett az ember, tisztesség ne essék szólván, két pofára zabáló nőket és férfiakat látott, akik ráadásul többnyire kézzel tömték magukba az ételt. Értsd: nem használtak evőeszközt. Tették ezt részint azon okból, hogy a szervizszolgálat teljesen megfeledkezett a késekről, és villákból is csak igen keveset helyezett az asztalokra. A másik ok valószínűleg az a gyerekkorból előhívott felhőtlen boldogságérzet volt, hogy kézzel majszolni jó. Pláne szaftot tunkolni. Így, egymás közt miért is ne? Magyar mangalica zsírja csorogjon a magyar kézen-orcán! Mellesleg a kiváló hazai konyha eme remekeitől egészséges táplálkozáshoz szokott ember minimum epegörcsöt kapna. De a magyar virtus bátran szembenéz a koleszterin kihívásával. Nem is volt a társaságban szinte senki, aki olyan látványt nyújtott, amelyen a szem jólesően megpihenhetett volna. Amorffá hízott embereket csak a József Attila-i ,,Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!” verssor jegyében lehet kellemes jelenségnek látni.
Az egészen vagy félig-meddig megüresedett tányéroktól aztán valahogyan meg kellett szabadulni. A leleményes vendégek az eladdig zsöllyeként funkcionáló székekre pottyantották a vacsora romjait, de szép számmal akadtak olyanok is, akik a kínai vázák, szantálfa szobrok és egyéb műremekek tövében, sőt azokon találták meg szennyes tányérjuk, poharuk méltó helyét.
Eléggé el nem ítélhető módon dohányzom, úgyhogy kimentem a ház elé rágyújtani. A gyönyörű szűz hó tele volt eldobált csikkekkel. Pedig ott hivalkodott egy méretes, ráadásul ízléses hamutartó. Amíg azon méláztam, vajon miért nem szorult annyi hétköznapi jóérzés vagy legalább a vendéglátó iránti tisztelet valakibe, hogy ne szemetelje tele a portáját, (amely porta egyébként a Közép- és Kelet-európai Környezetfejlesztési Intézet székháza is!), látom, hogy megrakott tányérokkal tartanak kifelé némelyek. Néztem, ugyan hová viszik az ételt. Tán vannak kutyák, macskák is, hadd jusson nekik is valamicske? Nem. Sorra pittyegtek a távirányítható autózárak, a tulajdonosok beültek a kocsijukba, tányérostól, majd távoztak a sorompóval, portással védett ki-be járaton.
Aznap ezt véste a történelemkönyvbe Magyarország kiváló szürkeállománya.
Másnap vélhetően mindannyian jól megérdemelt, bebetonozott pozíciójukból öregbítették a magyar kultúra hírnevét.
Forrás:
http://lhkazugolybol.blogspot.com/2010/02/tudomanyos-csurhe.html
Szólj hozzá!
Címkék: magyar agymenés magyarország gondolat áru környezet tudományos zabálás csürhe kórkép szemetel kelet közép európai korkép
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://freewomen.blog.hu/api/trackback/id/tr31722143
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.